FÖNT-LENT
Szívemből száll a szivárvány ezernyi darabjaira hullva,
Jön a sötétség, s már csak arra ébredek, hogy folyton kivagyok borulva.
Felettem is elillan az élet,
Hogy egyszer elveszítem magam, és nem leszek már boldog, én csak ettől félek.
Nincs már bennem erő, nem akarok így élni,
Nem lesz pillanat, mikor-e dolgokra másként tudnék majd nézni.
Nem tudok már szeretni, nem is akarok,
Ameddig itt vagyok, addig én csak fájdalmat kaphatok.
Érzem kezét, de már nem puha,
Érdes, félelmet keltő, mostoha,
Csak azon töprengek, hogy van még bennem gondolat, s talán eltudom mondani, hogy mennyire is fojtogat.
Ezt a bánásmódot nem érdemli meg senki,
Könnyebb a gyengébbre támadni, s állandóan verni.
Meddig fogom még magamban tartani-e keserves könnyeket?
Meddig kell még elviselnem-e kegyetlen perceket? IGEN! Túl sok mindent kibírtam,
De esküszöm, belül a lelkemet is kisírtam.
Nincsen rá szó, ez már annál is fájóbb,
Nincs e világon ennél megalázóbb.
Határok között lengek, talán a kötél is majd egyszer szakad,
Meddig lehetek még elég erős, hogy azt gondoljam, soha sem hagyom el magam?
Hányszor voltam padlón, és hányszor fölkellet állnom,
S közben azt tudatni magammal, hogy majd csak végigcsinálom.
Jön egy hűs fuvallat vagy egy dallam mi csendül fülemben?
Hallom még hangod, olyan, mintha még most is itt lennél mellettem.
S talán majd egyszer szembesülök-e tudattal, hogy ezeket az érzéseket szavakban sem mérik,
S, hogy mit jelentesz számomra, sokan nem is értik.
Nem félek már a haláltól sem, mert tudom, te vársz rám odafent,
Vagy talán letudom még győzni a leküzdhetetlent?
