LÉLEK FINTORA
Nem vakít a világ zaja, a csendet is uralhatom benne,
Kevés embert láttam, kiben a gyöngy is megteremne.
Nem kell koholt fintor, s üres fecsegés,
Átlátok szavaitokon, idővel majd úgy is elenyész.
Galamblelkűekben is megrejlik a sár,
Nézd! Mily, fürkészően fortélyos is tud lenni már!
Van, ki átérzi, s kevés ki megérti, hogy miről is írok,
Pedig nem vagyok bonyolult, csak a saját érzéseimre összpontosítok.
Mint téli napon, egy meleg fuvallat érintené meg vállamat,
A versek által kifejezhetem minden apróbb vágyamat.
Mert a szavak el nem hagynak,
Sokszor vigaszt, erőt adnak.
Velem vannak,
Csendben, a zajban
Jóban, a rosszban
Minden gondolatban,
Minden apró szóban.
Érzem ízét, hol keserű, hol édes
Hol szívmelengető, hol rémes.
Érzéseimet tükrözi, számomra a megkönnyebbülést jelenti,
S ki ír, az biztosan megérti.
Nincs szükségem másra, csak egy papírra, és egy tollra, hogy gondolataimat kifejtsem,
S, hogy néha a felhős képekből, egy szivárványt is színezzek.
Lehet nem ér semmit, és én nem érek sokat,
De hagyok magam mögött valamit,
Valami maradandót,
Valakiben pedig mély nyomokat.
