SÁR
Közöny, csupa ármány,
Átlátok én minden burkolt álcán.
Szeretlek!
Szórakozom-e bájos szón,
Mintha egy kígyót engednék ki a markomból.
Aljas, felszínes szembenyaló,
Nincstelen lélekfaló.
Selymek között mocsok,
Elfakult kikelet,
Elhagyatott romok,
Kiköpött sáros nyomok.
A lelkem is korog egy kis levegőért,
De inkább hányok,
S miket mondok, semmit sem bánok.
Égjek máglyán,
Meglátjátok!
Akkor is felmászok az élet fáján.
A patakok könnyei is célhoz értek,
Nem érdekli az sem, ha kegyelmet kértek.
Ti nyúlszívű mihaszna senkik!
Elmondom, mikor a helyzet megkívánja,
Ellehet gondolkodni, már, ha tudtok, hogy kinek mi is a hibája.
Valljátok azt, hogy nem bírom a tényeket felfogni,
Pedig nem az a lány voltam, aki csalódást tudna okozni,
S mit tettetek, nem tudom elfogadni.
Lázadok, mint kisded, s toporzékolok, ha kell én!
Pendülök a húrokon, s közben elborul az elmém.
Enyém a tánc, s minden féltve őrzött titok,
Ha bántasz engem, visszavágok te kis piszok.
Pillangóként szárnyalok majdan tovább, De ne feledjétek mi is a hibátok,
Könyörögjetek istenhez, hátha ő majd meghallgatja imátok.
