Itt az idő az úr,
A lopott emlékek őre,
A lételem csatamezője.
Itt az érzelem is hasztalan,
Egy jól tetsző szerepjáték,
Csak villanásnyi tűzijáték.
Itt a szavak is megfakultak,
Megkopott könyvek,
Az érzés sem valódi, amikor arcán csordulnak a könnyek.
Én kerestem a kéjt,
Szaladtam, de nem értem célba,
Hozd vissza nyár!
Oh, hozd vissza boldogságom,
Csak egyszer,
Csak néha.
Minden okkal történik, nincsenek véletlenek. A döntés mindig adott választhatsz, melyik útra lépsz. Nincs lehetetlen csak tehetetlen ember, tartja a mondás, ezzel én is egyetértek. Az élet egy próbatétel, csak az a nem mindegy, hogy ki hogyan játssza. Sokan azt gondolják, van középút, pedig nincs! Szeretsz, nem szeretsz, ezt magában mindenki eldönti, csak félnek kimondani, azt, amit gondolnak. Sokszor igazságtalannak tartjuk azt az utat, amin járunk, és lehet azért, mert nem ott vagyunk, ahol kellene lennünk, de vannak dolgok, amiket kénytelenek vagyunk elfogadni, és lehet, hogy jobb is. Több féle módon lehet valakit elveszíteni, és számomra nem mindegy az, hogy hogyan. Családtag, szerelem, barát, ismerős stb. Szerintem mindegyiknek más súlya van, viszont egy közös bennük a fájdalom. Összeáll bennem a kép, az idős és a fiatal között, hiszen a halál az élet velejárója. Más elfogadni azt, hogy egy idősebb korú embert veszítek el, mert ez valahogy természetesebb, de ha egy fiatalt, aki dönthetett volna másként, akinek még lehettek volna céljai, előtte állt még az élet. Számomra ezt sokkal nehezebb elfogadni. Az elvesztés sok mindenre megtanított, sokat elvett, de sokat is adott. Elvett egy részt az életemből, egy olyan részt, ami a legfontosabb volt. Keserűséget adott, hiányt, és magányt is. Viszont adott időt, hogy jobban áttudjak gondolni mindent, jobban tudjak értékelni, jobban tudjak szeretni, és, azt, hogy megtudjak bocsájtani. Minden pillanatot megbecsülök, jobban értékelem, és elfogadom azt, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Ha nem kapsz meg valamit vágysz rá, ha túl hamar megkapod, érdektelenné válik. A magány kitartóbbá, erősebbé tesz. A fájdalom tapasztalatot ad, tanulhatunk belőle. A szeretet boldoggá tesz, önzetlenné, A szerelem tüzessé, érzelmessé. Ha túl őszinte vagy megbántasz másokat, Ha hazug vagy nem bíznak benned. Aki nem vállalja fel a véleményét, az gyáva. Ha túl sok benned az érzelem, kevesebbet akarnak, Ha túl kevés, akkor elvárják. Mindennek megvan az előnye és a hátránya is. Ha túl sokat adsz, unalmassá válsz, Ha keveset, akkor te magad is kevés leszel. Aki határozott, az bízik önmagában, Aki határozatlan az fél, mert nem bízik saját magában sem, és ezt mások is megérzik. A kevesebb néha több, tartja a mondás. Általában én túl sok vagyok, de nem bánom, mert a szeretethez nem kell feltétel. Aki szeret, az önmagamért szeressen.
A szeretet számomra olyan érzés mint a nyár. A napsugarai forróságot árasztanak.Világos van szép a táj,és tiszta,mint az én lelkem,amikor szeretek. A szeretet megfoghatatlan érzés,amitől az én szívem is rózsaszínné válik.Belül melenget ,és a legnagyobb kincs,mit tapasztalhatunk. Feltétel nélkül szerethetünk.A szeretetet nem csak akkor érezhetjük,ha viszonozzák nem muszáj másoknak szeretni ahhoz ,hogy szeress. A szeretetből, ha keveset kapsz vágysz rá,ha túl sokat adnak megfulladsz tőle,de nem kell középút inkább megfulladnék csak ,hogy szeressenek. A szeretet mindenkiben megvan,csak valaki jól eltudja fedni magában.
A város közepén állva, hol vakítanak a fények,
Hangot adunk a tisztaságnak, s az őszinteségnek.
Izzik a levegő, a hőmérő is forróságot mutat,
Mindenki lengén öltözve ballag, szédít a kábulat.
Türkizkék az ég, nyüzsögnek az utcák,
A nap is mosollyal int, hódít az elvakultság.
Nézd mennyi kirakat, s mindenki milyen bájos.
Itt eladják a szégyent is, fölfalhat az egész város.
A város közepén állva, hol hisznek még az embereK
Hol van tiszta lélek, s őszinte szeretet.
De ők is csak hulladékok rontsa,
Csak nehogy valaki örömüket ontsa,
Isten őrizzen, hogy megérezzék, milyen a korhadó virágok szomja.
Érzés múlik, érzelem marad,
Mondhatod azoknak, akikben már rég kiapadt.
Emberek ők, úgy sem értik,
Hogy a boldogságot sem pénzben mérik.
Nézd, mily vígan mászkál ez a túlöltözött páros,
Csak nehogy őket is ellepje ez a mocskos város.
Itt ez a fertőző város, éj leple takar, alszanak a fények,
Mindenki meneküljön, amíg tud, amíg van idő, azoknak, akik félnek.
Nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó utunk,
Akkor jöttünk rá, hogy az idővel is versenyt futunk.
Gyermeki lárma zajong, Megdermed a város,
Kellene nekik vánkos.
Hát ki az ki nem ad?
Miféle az ki elveszi?
Önmagát előnybe helyezi,
S,közben egy apróság életét tönkreteszi.
A város közepén állva, hol zaj töri a csendet,
Bársony fátyol libben, s az őrületbe kerget.
Hallom még a hangokat, s minden nagyon homályos,
Mert ellepte már a sötétség az egész várost.
Hasad a hajnal, sziporkázik a táj,
Napsütéstől perzsel a nyár.
Meleg a test, egy kicsit lassítok,
A fáról egy almát szakítok.
Látom színét, tündöklően piros,
Leszakítani úgy sem tilos.
Vonz az illata, csábít zamata,
Mennyei minden falata.
Továbbléptem láttán sárgul már az égbolt,
Nyomomban az ősz sugallata tombolt.
Hallom a fák suttogó szelét,
A lehullott falevelek zörejét.
Gondolatokat keltett,
Vele együtt az érzés is megdermedt.
Bandukolok tovább, itt hagyom-e tájat,
De már a tél nyirkos szele támad.
Ropog a hó, a talaj is didereg,
A hidegtől a kezem is bizsereg.
Gyerekeket látván,
Szánkózva, játszván,
Kérnék ölelést,
Egy kis fellélegzést.
Csalhatna mosolyt arcomra,
Melegséget hozhatna szívembe,
Tisztaságot önthetne lelkembe,
De mind hiábavaló, mert a fagy már ezt is belepte.
Megyek tovább, új világba lépek,
Jöhet bármi, én már semmitől sem félek.
Számtalan pillanattal a múltam is szélnek eresztettem,
Nem fontos mi az mit elvesztettem.
Szálltam, mint vándormadár, s jól bezártam magam mögött minden ajtót,
Hosszú idő után megleltem lelkemben egy értékes pillangót.
Bársonyos fuvallat, fülledt a lélek,
Nyomomban az idő, egy virágot még letépek.
Érzem illatát,
Látom szépségét,
Tapintom védtelenségét.
Közel a zápor, az ég is villámokat hasít,
Nem megyek tovább, hátha a tavasz majd meggyógyít.
Süvít a szél, töredezteti a virág szárait,
Hullajttatja a szirmait,
S nem látsz majd mást, mint múlandó foszlányait.
Láttál már napsütésben színeket?
Láttad derűben a kék eget?
Láttad boldogságát, mi mosolyt csalt arcodra?
Festettél szíveket az égboltra?
Láttad szeme csillogását, s a benne rejlő szerelmet?
S elgondolkoztál azon, megérdemli-e, hogy őt ennyire is szeressed?
Féltél attól, hogy elveszted, és soha nem kapod vissza?
S hogy csak is te leszel, az ki az egésznek a levét megissza.
Féltél, hogy csalódni fogsz, s nem bízol majd többé?
Hogy mindenki, aki számodra fontos volt, így válik majd köddé.
Vártad, hogy megérintsen, s vágyakat keltsen benned?
Hogy csak is a tiéd legyen, tudod, mennyit is kell tenned?
Vártad, hogy azt mondja, csak te kellesz neki?
S, hogy amit irántad érez, azt senki el nem veheti.
Érezted, hogy rögeszméddé válik?
És ilyenkor semmi más nem számít?
Érezted, mennyire irányíthatatlanná válsz?
Tudattad vele, hogy te mellette állsz?
És vajon tudja,hogy csak ő rá vársz?
Vágytál rá úgy, mint éjszaka a holdra?
Hogy egymás kezét fogva nézettek az égboltra.
Vágytál rá úgy, hogy nem is szabadna?
S közben figyelned kell minden egyes szavadra!
Képes lennél újraépíteni mindent, mit már rég leromboltak?
S tudatni magaddal, hogy ezeket a hegeket már valaki befoltozta?
Képes lennél csakis egyet szeretni?
S a másikat elfeledni?
Szeretted úgy, hogy nem csak szavakban éreztetted?
Hogy üresnek érezted magad, mikor elvesztetted?
Féltem, s bizonytalan is voltam,
S tudom, hogy nem egyszer én is eltoltam.
De változtak a dolgok, és bennem újra ég a tűz,
Minden okkal történik, a sorsom is hozzáfűz.
Lüktet a pulzus, áramlik a vér,
Mindenki döntse el, hogy ez az egész mennyit is ér.
Közöny, csupa ármány,
Átlátok én minden burkolt álcán.
Szeretlek!
Szórakozom-e bájos szón,
Mintha egy kígyót engednék ki a markomból.
Aljas, felszínes szembenyaló,
Nincstelen lélekfaló.
Selymek között mocsok,
Elfakult kikelet,
Elhagyatott romok,
Kiköpött sáros nyomok.
A lelkem is korog egy kis levegőért,
De inkább hányok,
S miket mondok, semmit sem bánok.
Égjek máglyán,
Meglátjátok!
Akkor is felmászok az élet fáján.
A patakok könnyei is célhoz értek,
Nem érdekli az sem, ha kegyelmet kértek.
Ti nyúlszívű mihaszna senkik!
Elmondom, mikor a helyzet megkívánja,
Ellehet gondolkodni, már, ha tudtok, hogy kinek mi is a hibája.
Valljátok azt, hogy nem bírom a tényeket felfogni,
Pedig nem az a lány voltam, aki csalódást tudna okozni,
S mit tettetek, nem tudom elfogadni.
Lázadok, mint kisded, s toporzékolok, ha kell én!
Pendülök a húrokon, s közben elborul az elmém.
Enyém a tánc, s minden féltve őrzött titok,
Ha bántasz engem, visszavágok te kis piszok.
Pillangóként szárnyalok majdan tovább, De ne feledjétek mi is a hibátok,
Könyörögjetek istenhez, hátha ő majd meghallgatja imátok.
Nem vakít a világ zaja, a csendet is uralhatom benne,
Kevés embert láttam, kiben a gyöngy is megteremne.
Nem kell koholt fintor, s üres fecsegés,
Átlátok szavaitokon, idővel majd úgy is elenyész.
Galamblelkűekben is megrejlik a sár,
Nézd! Mily, fürkészően fortélyos is tud lenni már!
Van, ki átérzi, s kevés ki megérti, hogy miről is írok,
Pedig nem vagyok bonyolult, csak a saját érzéseimre összpontosítok.
Mint téli napon, egy meleg fuvallat érintené meg vállamat,
A versek által kifejezhetem minden apróbb vágyamat.
Mert a szavak el nem hagynak,
Sokszor vigaszt, erőt adnak.
Velem vannak,
Csendben, a zajban
Jóban, a rosszban
Minden gondolatban,
Minden apró szóban.
Érzem ízét, hol keserű, hol édes
Hol szívmelengető, hol rémes.
Érzéseimet tükrözi, számomra a megkönnyebbülést jelenti,
S ki ír, az biztosan megérti.
Nincs szükségem másra, csak egy papírra, és egy tollra, hogy gondolataimat kifejtsem,
S, hogy néha a felhős képekből, egy szivárványt is színezzek.
Lehet nem ér semmit, és én nem érek sokat,
De hagyok magam mögött valamit,
Valami maradandót,
Valakiben pedig mély nyomokat.
Számos szirom hull, s lassan a köd homályába vész,
Nem fontos, hisz csak egy a sok közül, némán továbbmész.
Itt vagyok, a tárgyak is elsiklanak mellettem,
Érvek jönnek, mennek, de nem aggaszt, mindenem egy lapra feltettem.
Volt is megannyi álom, s mennyi tévedés,
Kiszínezhettem volna életem palettáján, Akkor kevesebb lett volna a sérülés.
Van-e angyal, s hozhat-e mámort?
Lelkemnek tudna adni nyugalmat, tisztaságot?
Nem festhetek szivárványt az égre, imáimat is elfújta a szél,
Reményemet vesztettem úgy, mint, aki nem is él.
Őröl folyton, s hiába érzem a megnyugvást,nem lehet még lelkemben béke
Mert ez nem csak az én bűnöm,
Nem csak az én vétkem
Vajon mi lehet a rosszabb, ha van, vagy nincs?
Melyik lenne az átok, és melyik a kincs?
